Énhatárunkat akkor működtetjük egészségesen az emberi kapcsolatokban, ha azok erősek és rugalmasak. Azaz, ha úgy hozza a szituáció fel tudjuk őket húzni és megtartani egy olyan élethelyzetben, amikor meg kell védeni magunkat, vagy az álláspontunkat, vagy ki akarunk állni a szükségleteinkért. Valamint le is tudjuk engedni a határainkat és mély intimitással, empátiával kapcsolódni tudunk egy másik személyhez. Ráadásul – például anyaként – mindezt ha kell, akár egy percen belül váltani is tudjuk, nem ragadunk bele az egyikbe.
Két énerősség a bizalom/remény és az akaraterő tánca hozza létre ennek az egyensúlyát és harmóniáját. A bizalom mögött a szeretet, az akaraterő mögött a düh energiája dolgozik. E két énerősségnek egyrészt van egy veleszületett szintje, másrészt a gyermekkori fejlődés első három évében formálódik. Energetikailag a testben a szeretet a szívcsakra nyitottságában nyilvánul meg, a düh pedig az életenergia, vagy chi, amit a napfonatcsakra közvetít.
Erickson pszichoszociális fejlődéselméletében kifejti, hogy a születéssel kezdődő különböző életszakaszokban mi a fő dilemma, amivel az egyénnek meg kell küzdenie. A csecsemőkor, az első életév jellegzetes konfliktushelyzete a bizalom vagy bizalmatlanság dilemmája. Az anyával való kapcsolata, illetve az anya által nyújtott szeretet és gondoskodás alapján a csecsemő megtanulja, hogy bizalommal lehet a környezete, a világ felé, mert az rendezett, kiszámítható, biztonságos vagy bizalmatlanul szemléli azt, mert zavaros, kiszámíthatatlan, félelmet gerjesztő. A fejlődési szakasz végére kialakuló én-erősség a remény.
Kisgyermekkorban (1-3 év) a gyerek már el tud távolodni az anyától, és az igénye is megjelenik erre. Ha a környezet az önálló cselekvésekre és felfedezésekre, az anyától való eltávolodásra kritikával, büntetéssel reagál vagy túlzott féltésből kifolyólag korlátozza a gyermeket, akkor az önállóság és autonómia érzése helyett a kétség és a szégyen érzése lesz uralkodó. A fejlődési szakasz én-erőssége az akaraterő.
Mivel mindannyian másként éltük meg az első három évünket, a különböző emberi kapcsolatokban máshol húzzuk meg a határokat. Vannak emberek, akikkel kapcsolatban azt érezzük, hogy túl erőszakosak, míg másokon azt látjuk, hogy szinte kérni sem mernek vagy nem mondanak nemet, ha kérünk valami. Ugyanígy az egyik ember szemében erőszakosnak tűnhetek, míg a másikéban gyengének, aki nem áll ki önmagáért. Attól függően, hogy ő hozzám képest mit tanult és milyen működésmódot alakított ki, és ezáltal mit érez helyesnek.
Felnőtt-felnőtt kapcsolódásban
Ha két akarat egymásnak feszül egy adott szituációban, a felelősségünk abban áll, hogy befelé figyelve a saját szükségletünket felismerjük, és tudjuk azt indulatok nélkül kommunikálni. Ha a másik is megteszi ugyanezt, akkor elindulhat a tárgyalás folyamata, s ha közben szeretettel is tartjuk egymást, akkor sikerülhet egy olyan megoldást találni, amiben mindketten közel egyforma kompromisszumot hozunk.
A düh önmagában egy energia, ami mozgásba hoz, a változás energiája. Természetes, ösztönös alapérzelmünk, ami akkor merül fel, amikor az akaratunk akadályba ütközik. Ez ugyanaz az energia, ami mozgat minket, hogy elérjük a céljainkat, hogy változtassunk dolgokon, hogy a nehézségekből fel tudjunk állni.
A vitás helyzetekben az empátia azt jelenti, hogy beszállok a Te csónakodba, megnézem a Te nézőpontodból is a helyzetet, majd visszaszállok a sajátomba és onnan hozom meg a döntést, hiszen a következményeit a saját csónakomban kell majd viselnem.
Amennyiben gyerekkorunkban a szüleink a dühünket nagyon leszabályozták, akkor azt tanultuk meg, hogy mások akaratát és szükségleteit a sajátunk elé kell helyeznünk, különben elveszíthetjük egy számunkra fontos ember szeretetét. Ha ezt sokat gyakoroljuk, akkor egy idő után már összekavarodik bennünk a másik szükséglete a mienkkel, s amikor a másik elmondja, hogy mit szeretne, beszállunk az ő csónakjába és onnan döntünk. Ha a másik ki sem szállt a csónakjából, mert mi el sem mondtuk, hogy mi mit szeretnénk, akkor azt hitetjük el vele, hogy minden ok, meggyőzött minket, és nem látja, hogy mi valójában kompromisszumot hoztunk. Ezért fontos, hogy kapcsolódjunk a másiktól független saját szükségleteinkkel és kimondjuk azokat, különben hosszútávon az adok-kapok egyensúlya felborul a kapcsolatban.
Lehet, hogy a szüleink nem voltak mindig következetesek és azt tanultuk gyerekkorunkban, hogy ha sokáig nyaggatjuk anyát, megkapjuk, amit szeretnénk. Ilyenkor általában nem állunk meg, ha a másik nemet mond egy kérésre. Ha ezt gyakran csináljuk, és szinte mindig elérjük, amit akarunk, akkor a másik azt érezheti, kihasználjuk őt, ami szintén az adok-kapok egyensúlyának felborulásához vezet. Ha ez jellemző ránk, álljunk meg, ha a másik nemet mond egy kérésünkre.
A befelé fordított, elfojtott vagy elnyomott düh a saját vágyainkat öli meg vagy a bennünk lévő szeretetet zárja be, és haragként állandósul. Energetikailag nézve a napfonatcsakra bennragadt energiája elzárhatja önmagát és/vagy a szakrális és/vagy a szívcsakrát. Pszichoszomatikus betegséget okoz, ha ezt a bennragadt energiát nem vezetjük ki a testünkből, ezért nagyon fontos kapcsolódni a dühünkhöz, kommunikálni az adott helyzetben, és emellett rendszeresen levezetni sporttal, harcművészettel, kreatív alkotó tevékenységgel.
